Peredi gyökerek : Liszka József, néprajzkutató

Liszka-József-300x170

Liszka József, néprajzkutató, a Fórum Intézet komáromi Etnológiai Központjának vezetője és a Selye János Egyetem tanára. Nem utolsósorban felerészben peredi. Napokban beszélgettem vele a gyerekkori Peredről, változó szokásokról, legfőképpen a közeledő húsvét alkalmából.

Mikor járt utoljára Pereden?

Nem olyan régen, de általában csak temetésekre jutok el vagy Mindenszentekkor a nagyszülők sírjához. Elsősorban gyerekkori emlékek kötnek a faluhoz. Nagymamám a rendszerváltás után halt meg, azóta Pereddel a kapcsolat már minimális.

Miként emlékszik vissza erre az időkre?

Elsősorban a nyarakat töltöttem az anyai nagyszülőknél. Vincze Sándor és Mária volt a nevük, de nagyapámat – számomra akkor is és részben ma is rejtélyes oknál fogva – mindenki Frigyesnek hívta. Köbölkúti vagyok, ami valamivel kisebb falu, mint Pered, de nekem érdekes módon mégis Pered a falu. Ugyebár a nyári szünet néhány nappal a búcsú után kezdődik, szinte az aratással egy időben. Ma is, ha nyáron megérzem a levágott gabona illatát, nekem Pered jut eszembe, nem Köbölkút. A nagyszülők a Majorkertben laktak, így természetesen annak a környéke és a Téglások volt a játék tere. Nyári barátaim is voltak, de a nevükre már nem emlékszem. Lényegében tettem azokat a dolgokat, mint a környékbeli fiúk. Érdekes, mert úgy emlékszem, hogy reggel elmentem, bár lehet ebédre hazaugrottam, igazából csak estére keveredtem haza. Szép világ volt! Emlékszem, hogy akkor még lovas kocsival hordták szét a szenet. Imádtam a lovakat, hát csatlakoztam az egyik szenes emberhez, s egész napi szénlapátolás fejében néha a kezembe adta a gyeplőt is! Máig ható élmény! A Téglásokhoz jártunk horgászni, fürödni, ami azért elég veszélyes volt, mert az agyagbányászás nyomán elég egyenetlen volt a talaj és hirtelen el lehetett merülni. Jó pár éve, nosztalgiából az egyik fiammal kimentem megnézni és nagy csalódást okozott, hogy milyen jellegtelen pocsolya lett az egykor élettel teli tóból.

De most érdemes kimenni, mert megújult.

Igen? Akkor biztos megnézem, ha arra járok.

Miként kezdődött a néprajz iránti elkötelezettség?

A pályaválasztásban nem játszottak szerepet peredi élmények, ez egészen biztos, de az egy másik történet. Amikor viszont megkezdtem Budapesten néprajzi tanulmányaimat, az első adatközlőm a peredi nagymamám lett, aki nagyon sokat mesélt már korábban is, főleg „igaztörténeteket”, családi történeteket. Később a pályám elején ő volt az első adatközlőm (tőle jegyeztem le először a kenderfeldolgozás teljes munkamenetét, tőle hallottam először élőben a Cséplőgépbe esett lány balladáját, közismertebb címén a Farkas Julcsát stb.). Ha nem is tudatosan, de abban is segített a pályámon, hogy tapasztalatokat szerezzek, hogy felkészítsen az esetleges kudarcokra. Szokta ugyanis mondogatni, hogy nekem nagyon szívesen mesél ezekről a dolgokról, de egy idegent bizony be nem engedne, hiába kérné tőle ugyanezt. Ezzel megtanultam, hogyan bizony az ilyen helyzeteket is kezelni kell tudni, s akár tudni lemondani is egy-egy kiszemelt „adatközlőről”. Emlékszem, hogy mesélt a régi aratásokról és az azt követő bálról. Ennek kapcsán megjegyezte, hogy akkor milyen szép holdvilágos éjszakák voltak, és ma már nincsenek. ( Nevetés)

Perediek ugyebár szecskők. Mint néprajzkutató tudna abban segíteni, hogy van-e alapja?

Ez a falucsúfoló kategóriába tartozó folklórműfaj, különféle típusai ismertek Európa-szerte, és ezeknek általában van valóságalapjuk. A farkasdi hajmások megnevezésnek oka a hagymatermesztésében van, de példának lehet hozni a gömöri Rudnát, akiket a környékbeliek sárga hasúaknak mondták. Mindennek az oka, hogy a bányában tologatták a fémcsilléket, és a rozsdásodó vas sárgára színezte a has tájékán a ruhát. Nagy valószínűséggel a peredi csúfnévnek is van alapja. Úgy emlékszem egy 19. századi dokumentumban már szerepel ez a megnevezés, és egy korabeli sáskajárással hozza kapcsolatba. Utána kellene néznem…

Perediként mire legyünk büszkék? Nekem néha úgy tűnik, hogy kevésbé vagyunk büszkék az értékeinkre

Ha most egy deáki ülne itt, az meg azt mondaná, hogy a perediek jobban őrzik az értékeiket. Nagyon is jellemző, hogy a másik faluban többet látunk. De visszatérve a kérdés elejére: Pered sem specifikus, ugyanabba a kisalföldi, csallóközi és mátyusföldi népi kultúrájába tartozik mint a környező falvak. Eltűnőben lévő, részben el is tűnt paraszti kultúra, amely a gabonatermesztésen alapult, kiegészülve állattartással. Közben persze az egyén számára a maga által megélt lokális kultúra a legfontosabb, a szívéhez legközelebb álló, a legegyedibb. Az más kérdés, hogy ezek a lokális kultúrák nagyobb térségekben szemlélve is összetartoznak, és akár 50 kilométerre előfordulhat ugyanaz a szokás.

De az hogy most nagyjából egyforma ez a szerkezet, az lehetséges, hogy 100 éve más volt, hiszen Csallóköz mégiscsak elzárt, mocsaras, vízzel körülvett terület volt, addig Mátyusföldön már 1860 körül kiépült a vasút.

Ez igaz, de a néprajz csak abba kapaszkodhat, amiről pontos információink vannak, és ez elsősorban az emberi emlékezet. Nem írhatunk le olyat, amiről nincsen konkrét tudásunk, illetve csak töredékek. Az viszont valóban valószínű, hogy korábban sokkal zártabb kultúrák voltak. A vasút nagyon sok mindent megváltoztatott. Saját tapasztalatból tudom, hogy Köbölkút Peredhez képest polgáribb falu lett, éppen a vasúthoz kötöttsége révén. A mezőgazdaság kevésbé volt meghatározó, hiszen sokan a vasútnál dolgoztak. De azt se higgyük, hogy ezek a mezőgazdasági falvak teljesen zárt közösségek lettek volna. A paraszti társadalom ugyan megpróbált mindent kitermelni, de az nem igaz, hogy teljesen önellátó volt. A peredi adatközlők is mesélték, hogy az északi területekről, szlovák vándorárusok rendszeresen házaltak gyümölccsel (almával, körtével, szilvával), nagyanyám szokta emlegetni a Turányi lukat (ez valami Turányiak által lakott porta volt, ami az elején úgy nézett ki, mint egy utca, de végül is egy családi udvarba vezetett), szóval, hogy ebben a Turányi lukban hogy tévedt el egy meszes tót… A falvak külső kapcsolatai tehát mindig is élénkek voltak. Azt is meg kell jegyezni továbbá, egy falu kultúráját nagyban meghatározhatja, hogy az évszázadok alatt milyen betelepülések voltak. Valószínűleg Pereden is voltak, hiszen a nagyanyám lánykori neve Szedlár volt, ami nem éppen magyar eredetű, az ő édesanyja meg Krekuska volt… Ők már csak magyarul beszéltek, de az őseik nyilván a török idők után kerülhettek északról erre a vidékre. De erre Novák Veronika tudna pontosabban válaszolni.

De még hogy visszatérjek eredeti kérdésére: bármire büszkének lehet lenni. Ráadásul éppen napjainkban amolyan „kitalált hagyomány” teremtés zajlik. Az egyes falvak megpróbálnak valami sajátosat megjelölni, ami „csak rájuk” jellemző. Keszegfalván, ahol jelenleg élünk, évek óta a falunap a kakasfőző-fesztivál jegyében zajlik. A kelet-szlovákiai Csicserben, ahol ugyan azt állítják, de a falu nevének semmi köze a Csicseri borsó… kezdetű gyerekdalhoz, mégis évek óta borsófesztiválokat rendeznek. A csallóközi Mad lakosai, akiket (némi túlzással) évszázadokig csúfoltak a környékbeliek a „madi bicskával”, most már több mint egy évtizede rendszeresen megrendezik a Bicsak napokat… Lehet, hogy a peredieknek el kellene gondolkodni ezen a szecskő történeten?

Vannak olyan peredi szokások, amelyek kivesztek?

Hirtelen az aprószentek napi korbácsolás jut az eszembe, amikor a fiúk megvesszőzték, megkorbácsolták a lányokat, hogy „kilisesek ne legyenek“. Másik ilyen volt a Miklós napi alakoskodás. Legények öltöztek be Miklós püspöknek, illetve ördögnek és elmentek a gyerekes házakhoz. Ilyenkor a gyerek imádság fejében édességet kapott. Vagy ha az nem ment neki, akkor az ördög megbüntette.

Pered annyiban különleges a környéken, hogy színtiszta katolikus falu volt a közelmúltig, eközben a környék falvaiban voltak kisebb nagyobb református közösségek. Ez kulturálisan okozhatott eltéréseket?

A régi világban a házasság megkötésének egyetlen akadálya volt, mégpedig a vallás. Teljesen mindegy volt, ki milyen nemzetiségű, csak a más vallás volt akadályozó ok. Általánosságban elmondható, hogy a katolikus falvak nyitottabbak voltak, mert más, akár szlovák falvakkal is tudtak kapcsolatokat fenntartani, míg a reformátusok csak magyarok voltak, így a házasságkötések is csak egymás között teremtődtek. Szokásokban különbség inkább csak vallási szinten, esetleg öltözködésben lehetett, mert a reformátusok jobban kedvelték a feketét, de a mindennapi életben nem mondható el nagyobb különbség.

Van mit még kutatni?

Persze! A népi kultúra, a folklór nem pusztult ki, legfeljebb bizonyos műfajok. Ugyan már meséket nem fognak a tűz körül mesélni, balladákat sem fognak énekelni a fonóban, de ettől még a népi kultúra létezik. Az a baj, hogy a népi kultúrát általában a paraszti kultúrával kötjük össze, de ez így nem helyes. A magyar néprajz melléfogása, hogy míg a 19. században a kutatók az akkori jelent kutatták, később, a 20. századra ez átalakult, és csak arra voltak kíváncsiak, mi volt régen, és azzal nem törődtek, ami a szemük előtt zajlik. Erről hosszan lehetne beszélni, de nagyon tömören azt mondhatnám, hogy a fonót felváltotta az internet. Ma egy folklórkutató számára az internet egy aranybánya!

Változnak a szokások, például a húsvét szokása is átalakult

Nem kell a szokásokat misztifikálni. Ezek mindig változnak, és ez nem tragédia, jön helyette más. Nem tartozom azok közé, akik emiatt félreverik a harangot. A húsvéti nyúl sem ősi dolog. Igazából későbbi, mint a karácsonyfa, és csak 19. század végén terjed el, főleg a képeslapoknak köszönhetően és az édességiparnak. Gondolom, hogy a reklámok hatására újból el fog terjedni, hogy a kertben csoki tojásokat rejtenek el a gyerekeknek. Én úgy emlékszem, hogy húsvétvasárnapkor volt, mások szerint hétfőn.

Érdekes, mert azt hittem, hogy amerikai szokás

Látja, pedig nem, sőt német. Ez egy mára kiveszett hagyomány, ami a reklám hatására visszatér. És adventi koszorú volt gyerekkorában?

Nem volt

A diákjaim meg már azt hiszik, hogy ősi dolog, pedig 25 éve nem volt. Végeztünk egy kutatást is 1999-ben, ami megmutatta, hogyan terjedt el ez a szokás. Akkor, a dél-szlovákiai kutatópontokat megvizsgálva, kelet felé haladva egyre kevesebb volt. Tíz év múlva, 2009-ben is megvizsgáltuk ugyanezeket a kutatópontokat. Lényegében kiértékelhetetlen volt, illetve egy mondatban kiértékelhető: mindenütt közismert. Ez a folyamat húsz év alatt zajlott le. Ez is tipikus esete annak, ha csak a múltat kutatnánk, nem tudnánk, mikor terjedt el az adventi koszorú és mióta „ősi”. Magam részéről nem szeretem, amikor a Halloween vagy Valentin napot támadják. Ilyen alapon, akkor miért nem az adventi koszorút vagy a karácsonyfát? Érdekes új fejlemény és szokások örökös változását mutatja, hogy a falunapok egyre inkább háttérbe szorítják a búcsút, és a vendégek, családtagok inkább erre járnak.

Ez a falunapos változás Peredre is igaz. Magam is észrevettem, miként veszi át lassan a búcsú szerepét. De a sok változás mellett miről lehet kijelenteni mi a magyar kultúra?

Nehéz megmondani mi a magyar népi kultúra. Mitől magyar a népi kultúra? Általában magyarnak tekintenünk olyan jelenségeket, amelyek nem nevezhetőek egyetemes magyarnak. Példának vehetjük a kalocsai vagy a matyó hímzést. Ezek valójában csak lokális, regionális jegyek, és egy mátyusföldinek vagy egy csallóközinek nincs sok köze hozzájuk, mégis sokaknak ezek a minták a magyar népi kultúra megtestesítői. De a szlovák népi kultúra viszonylatában hasonlóak a gyetvai keresztek. Lokális jelenségek, de nemzeti kulturális sajátosságként tekintenek rájuk. Ugyanakkor nehéz megkülönböztetni  az összemosódott kultúrákat a térségünkben. A martosi népviseletet magyarnak  tartjuk, pedig a színszlovák Újgyallán ( Dulovce) is ugyanolyan. Valószínűleg az viselet a török kiűzése után az újratelepített falvakkal együtt alakult ki.

Még egy példát hadd mondjak. Még a 80-as években elmentünk az egykori Hont megyei Lelédre kutatást végezni.  Ez egy Ipoly menti zsáktelepülés, a régi magyar népi kultúra kutatására alkalmas helynek gondoltuk. A kutatás közben kiderült, hogy a dűlők nevei szlovákos hangzásúak (Banya dolina, Záhumnya stb.). Először egészen új, második világháború utáni hatásra gyanakodtunk, de amikor megjelent Pesthy Frigyes Hont megyei helynévgyűjtése 1860 tájékáról, kiderült, hogy ezeket a dűlőket már akkor is így hívták. A helyi öregektől aztán megtudtuk, hogy az ő nagyszüleink még egymás közt tótul beszéltek. Valójában a falut a török kiűzése után szlovákokkal népesítették be, és valamikor az első Csehszlovák Köztársaság ideje alatt (1920-as évek) vált végleg magyarrá. De az, hogy valaki nyelvet vált, még nem jelenti, hogy szokásokat is.  Példának okáért nagy valószínűséggel ugyanazokat az ételeket készítették a nyelvváltás után. De most a lelédi népi kultúra a magyar népi kultúra része vagy nem? Úgy gondolom, hogy a Kárpát-medencén belül általában nem érdemes ilyen kategorikus különbségeket tenni. Talán járhatóbb út lenne – mindenféle etnikus jelzők mellőzésével – nagyobb térségek, régiók népi kultúrájáról beszélni. Ezt a kultúrát az ott élők, függetlenül attól, hogy milyen nyelvet beszélnek, bátran a magukénak érezhetik. Kulturális örökségközösségnek mondja ezt a jelenséget a szaktudomány, de ez már egy következő beszélgetés tárgya lehet(ne)

 



Kovács Zoltán

Egész nevén Kovács Zoltán. 1977-ben született, a nyitrai Mezőgazdasági Egyetemen tanult. Szabadidejében a pered.info-t szerkeszti.