Perediek a nagyvilágban: Szarka Tímea

perediek a nagyvilágban szarka tímea

Gyakran halljuk és mondjuk, milyen buták ezek az amerikaiak vagy a nyugat-európaiak, mert összekeverik Budapestet Bukaresttel, és ez még a jobbik eset. De tegyük a kezünket a szívünkre: Mit tudunk Kongóról, Nigerről vagy Haitiről? Vajon közülünk hányan tudnák megmutatni őket a térképen, vagy éppen a fővárosaikat is felsorolni? Talán az Isten is megfeledkezett ezekről a helyekről. Ennek ellenére él köztünk egy lány, akinek ez nem a világ vége. Számára életcél segíteni ott is, ahol tényleg már csak a remény maradt. Szarka Tímea az Orvosok Határok Nélkül szervezet révén a világ sötétebbik a arcát is megismerte, de azt is, hogy bármekkora a szenvedés és gyűlölet, a jót nem tudja kiíratni. Peredi lány egy független nemzetközi szervezetben, amelyet 1999-ben Nobel-békedíjjal jutalmaztak.

perediek a nagyvilágban szarka tímea

perediek a nagyvilágban: Szarka Tímea

Miután hazaköltöztél Bostonból, egy ideig nagykövetségen dolgoztál. Már ez is szokatlan munkahely, mégis, miért léptél tovább?

Fél évig az amerikai nagykövetségen dolgoztam, de igazából mindig arra vágytam, hogy valami segítőprogramban vegyek részt. Bostonban nemzetközi politikát tanultam, ezért a fejlesztés és segítségnyújtás mindig közel állt hozzám. Az, hogy éppen az Orvosok Határok Nélkül (Médesins Sans Frontiéres – MSF) szervezetnél kötöttem ki, egyszerre volt véletlen és tudatos. Egy ideje érdeklődtem a munkájuk iránt, de közelebbi kapcsolatba akkor kerültem velük, amikor Pozsonyban egy bemutatót tartottak. Meglehetősen valóságos képet festettek a harmadik világ állapotáról. Biztosak akartak lenni abban, hogy aki tényleg belevág, az komolyan is gondolja. Akkor nagyon elgondolkodtam, hogy képes leszek-e ezt végigcsinálni, de végül mégis belevágtam.

Nehéz volt bekerülni?

Elég hosszadalmas folyamaton kell átesni, mert meg akarnak arról győződni, hogy a jelentkező megfelelő-e a posztra. Képes-e nehéz körülmények között is feltalálni magát vagy tud-e alkalmazkodni a körülményekhez. Annyi előnyöm már volt, hogy néhány éve 3 hónapon át kutatómunkát végeztem Tanzániában, és azon kívül egy hónapig az ENSZ népességi alapjánál dolgoztam. A végzettségem okán adminisztrátori állásba jelentkeztem. Két nap teszteteket írtunk, első nap könyvelésből, a másik nap problémamegoldásból, helyzetgyakorlatból vizsgáztunk. Ezt követően egy hétig tartó felkészülésen voltam Genf mellett, és ezután készen álltunk a munkára.

perediek a nagyvilágban szarka tímea

perediek a nagyvilágban: Szarka Tímea

 

Az első küldetésed hova vezetett?

Legelőször a polgárháború sújtotta Kongóba mentem. A szervezet mindenkitől megkérdezi, hogy hova nem szeretne menni, de én nem szabtam ilyen feltételt, bár a lelkem mélyén voltak olyan helyek, ahova féltem volna elmenni. Kongó is ezek közé tartozott, de úgy gondoltam, hogy ez az egyetlen módja, hogy saját magam meggyőződjek arról, hogy igaz-e mindaz, amit tanultam erről az országról. Ez a küldetés nagy kihívás volt számomra. Lényegében egy háború közepén, Kelet-Kongóban, távol a civilizációtól. A falut, ahol éltünk többször megtámadták, de a szállásunkat nem bántották. Az ország nagyságát tükrözi, hogy a főváros 1000 kilométerre volt, így a koordinációs központunk Ugandában volt.

Az ember úgy gondolná, hogy adminisztrátori feladatkörödből kifolyólag te a szörnyűségekkel kevésbé találkozol.

Ez mindenhol más, mindig az adott körülményektől függ. Kongóban a kórház távolabb volt az irodától, így annyira nem láttam a szenvedést, persze képeken, vagy amikor megtámadták a falunkat én is szembesültem vele. Haitin inkább találkoztam a borzalmakkal, mivel hetente több alkalommal bejártam a kórházba kifizetni a több, mint 400 alkalmazottat. A munkám abban nehéz, hogy meg kell ismerni, tanulni a helyi jogot, szabályokat és kultúrát, mindezt napi szinten alkalmazni. Együttműködni az ottani emberekkel egyszerre volt kihívás és előny. Más kultúrákat ismertem meg, ezzel sokat tanultam a világról. Megpróbáltam beilleszkedni a helyi kultúrába és mindig törekedtem arra, hogy a helyiek elfogadjanak. Általában a hatóságokkal gyűlt meg a bajunk, mert ezekben az országokban óriási a korrupció. Szerencsére, en csak kisebb konfliktusokba keveredtem velük.

Milyennek láttad ezt a hatalmas országot, amit lényegében csak a háború tart össze?

A szenvedés ellenére fantasztikus ország! Nagyon jó tapasztalataim voltak az ottani emberekkel, igaz, ezt elmondhatom bármelyik országról. A kongói emberek mérhetetlenül szívósak. Tudtak örülni az új napnak még akkor is, ha előtte a falut megtámadták és kirabolták. Igaz, ezt megszokni nem lehet, de több éves konfliktus után alkalmazkodtak. Kelet Kongó amennyire szép, olyan nehéz ott megélni. Egy olyan elfeledett része a világnak, mintha nem is létezne. Hatalmas a nyomor és évek óta háború dúl arra, de a sajtóban ezzel nem találkozunk. A MSF célja nem csak a segítségnyújtás, hanem felhívni a világ figyelmet arra, hogy ezeken az eldugott helyeken milyen szörnyűségek történek.

A kongói küldetés után következett a földrengés sújtotta Haiti.

Nem közvetlenül a földrengést követően mentem ki, mert először az orvosok mennek. Egy hónap után követtem a többieket és 3 hónapig maradtam. Az elején 4 projektünk volt, 3 a fővárosban, egy pedig egy órányi autóútra a fővárostól, ahol a házak 90%-ka összedőlt. Itt konténerekből kórházat építettünk. Ha ezt a missziómat jellemeznem kéne, akkor a katasztrófa, nyomor és állandó félelem az utórengésektől jut az eszembe. Hatalmas utórengések voltak, aludni is csak úgy mehettünk, hogy vittünk magunkkal villanylámpát, palack vizet és egy sípot, mert ha betemetne minket, akkor tudjuk jelezni, hol vagyunk. Erre azért volt szükség, mert a romok alól kiabálni életveszélyes, ugyanis a tüdő megtelik porral. Rengeteg volt az amputált beteg, mert a segélyszervezeteknek nem volt idejük és lehetőségük utókezeléseket végezni, ezért nagyon sok sérülés elfertőződött. Lényegében mindent elölről kellett kezdi. El tudod azt képzelni, hogy a MSF adja az ország egészségügyi ellátásának az 50%-kát? Nekünk nem az lenne a küldetésünk, hogy a helyi egészségügyi ellátást biztosítsuk,de nem mehetünk el, mert minden összeomlana. Mindezt tetézte a hatalmas bűnözés. A legszegényebb réteg lázadozott, mert nekik a földrengés előtt sem volt semmijük, és a segélyszervezetek most sem elsősorban nekik segítettek, hanem inkább a középrétegnek, mert a földrengésben elsősorban őket érte nagyobb kár.

Haiti után megint Afrika következett.

Csádba küldtek, ahol magas volt az alultáplált gyerekek száma. Lényegében vészhelyzet állt fent, mert a környéken egyetlen szegélyszervezet sem volt. Óriási bevetetéssel kezdtünk el dolgozni, lényegében a semmiből kezdtük. Mobilklinikákat szerveztünk, amely egy hatalmas területet, több mint 35 falut fedett le. Minden nap 6 mobilklinikával jártuk a falvakat és a mérsékelten alultáplált gyerekeknek hetente egyszer mogyoróvajat ( plumpy-nut) adtunk. Ennek a segítségével a gyerek egy hét alatt képes újra felépülni. A vészesen alultáplált gyerekeken ez sem segítene, sőt, akár halálukat okozná, ezeket kórházba kellett szállítani és csak azután próbálkozni ezzel a „csodaszerrel”. Persze elejével nagyon magas volt még a halálozási arány. Utána Nigerben voltam, ahol ugyancsak magas volt az alultáplált gyerekek aránya, de itt a fővárosban, a koordinációs központban dolgoztam.  Az országban két 450 fős kórházunk volt, és ez sem volt elég, mert a száraz évszakban mindkettő megtelt. El sem lehet képzelni 900 élet-halál között lévő gyereket. Azt hiszem, hogy Nigerben ezek a valaha működő legnagyobb alultápláltság ellen küzdő központok.

Láttál gyerekeket meghalni?

Igen.

És ezt hogy lehet kibírni? Mennyire viseli meg az embert ez a munka?

Nézd, tudjuk, hogy nem vagyunk mindenhatóak. Bármennyire nehéz, egyszerűen tudatába kell lennünk képességünk határaival. Európában is nehéz egy szeptikus sokkban lévő betegen segíteni, nem még Afrikában. Nehéz munka, ezért minden küldetés után szükségem van a feltöltődésre. Az eddigi leghosszabb küldetésem a csádi volt, ott 6 hónapig voltam. A szervezetnek már van tapasztalata abban, hogy meddig lehet ezt bírni. A küldetések különböző hosszúságúak, de szükség szerint kérheted a meghosszabbítását illetve a lerövidítését. Minden küldetés után szükség van pár hónap pihenőre, különben nem lehet ezt kibírni. De a szervezet azt vallja, hogy a frissítés, az új ötletek végett új emberekre van szüksége, így gyakran váltsák az embereket a küldetésben.

Melyik küldetés volt a legnehezebb?

Nem tudom így összehasonlítani, mert mindegyikben más volt a kihívás. Talán az első, a kongói annyiban volt nehezebb, hogy meg kellett szokni a munkát, beletanulni a dolgokba, tapasztalatot szerezni. Ennyiből Haiti már jobb volt. Csádban az egyik oldalon könnyebb volt, mert ahol én voltam, nem volt konfliktus. Viszont a másik oldalon, Haitivel ellentétben, a csádi hivatalok megkövetelik a törvények betartását, és ebből voltak konfliktusaink. De igazából nem lehet összehasonlítani, minden hely, minden szituáció új kihívást, új tapasztalatot hozott.

Minden nehézség ellenére újabb küldetésre mész, bár összehasonlítva az eddigi állapotokkal, szinte európai országba.

Most Tunéziába készülök. (A beszélgetés júniusban készült). Ebbe az országba a líbiai válság miatt óriási menekültáradat érkezett.  Elsősorban a menekültek egészségügyi ellátását kell megoldanunk. Ugyan a tunéziai egészségügy meglehetősen fejlett, de ezzel a menekültáradattal ők sem tudnak megbirkózni. Mindamellett pszichológiai konzultációkkal segítünk háborús traumákat feldolgozni. Ebben az esetben is, mint oly sokszor a gyerekek szenvednek a legtöbbet.

Milyen érzés embereken segíteni? Érezted, hogy hálásak neked az emberek?

Elmondhatatlanul jó érzés! Már magában az, hogy segítünk jó érzés, és eközben azt csinálom, amiről mindig is álmodtam. Szerencsésnek mondhatom magam. Nagyon sokszor megesett velem, hogy az emberek kifejezték a hálájukat, mégha a helyi hatóságok nem mindenhol fogadnak tárt karokkal, de ezt az egyszerű anyukát vagy az alultáplált gyerekét nem érdekli. Nekik az a fontos, hogy segítséget kapjanak, mivel a mai napig ezekben az országokban egy teljesen hétköznapi betegségben is ezrek halnak meg. De az emberek tudják, hogy nálunk ingyenes és minőségi ellátást kapnak.

Érdekes lenne bemutatni ezt a fárasztó, de egyben szép munkát. Az egyik nagyon jó barátom egyszer azt mondta, hogy a Zárdában érdemes volna erről a munkáról fotókiállítást készíteni. Sokan megkérdezik, mivel is foglalkozom, de igazából nehéz ezt elképzelni csak elbeszélés alapján. Igazából csak akkor tudatosítja az ember, ha fényképeken is meglátja.

 

Kovács Zoltán



Ez is érdekelhet,,,