Perediek a nagyvilágban: Alexander Goldstein

lebus02

Lébus. Egy legendás név, amely főleg az idősebb korosztálynak cseng ismerősen. Egy zsidó kereskedő család, amely mára eltűnt Peredről, de a nevüket még olyan generációk is használták, akik soha nem találkoztak velük. Ők voltak a falu utolsó ótestamentumot valló lakosai. Nemrég sikerült összehozni egy beszélgetést a Chicagóban elő Alexander Goldsteinnal, aki ennek a családnak a fia (kis Lébus). Nagyon érdekes beszélgetés volt. Beszélgettünk a múltról, nemzetről és a jövőnkről egy kicsit más szempontból. Nem is biztos, hogy sikerül mindent visszaadnom belőle, de Advent-karácsony  és a Hanuka idején érdemes megállni, elgondolkodni a sokszínű világról, és talán úgy fogjuk érezni, hogy ez falu sok szempontból szürkébb lett az elmúlt fél évszázad alatt.

 

Nemrég újból hazalátogatott, hány év után?

Elég gyakran jártam haza, látogattam az édesanyámat és mindig megálltam Pereden is. Azt hiszem, hogy most 5 év után voltam.

És Önnek milyenek tűnik a falu, sokat változott vagy azért megvan a hasonlóság a gyerekkori faluval?

Én Peredről 24 éves koromban elkerültem, akkor beköltöztünk Sellyére. Számomra nagyon sokat változott. Ami másnak már megszokott, nekem az „új Pered“. Sok utca van pl. a Zsigárdi utcával együtt futó új utca, amely annak dacára, hogy 20 éve ott van, nekem új.

A családi ház még megvan?

A családi ház a templom mellett volt, nagyjából ott, ahol most egy üzlet van (Unoca’s) . Ezt a házat az 1980-as évek elején lebontották. Ott volt a családi üzlet is, de ez már csak raktárként funkcionált a szövetkezeti üzletnek.

Akkor amit mi gyerekkorunkban Lébusnak hívtunk nem az eredeti üzlet volt?

Úgy bizony. Egymás mellett két üzlet volt, és csak a szövetkezeti üzlet működött. A családi boltot becsukták, mert a kommunizmus alatt nem lehetett üzlet egy családi házban és nem is lehetett üzletvezető a saját házában. Az édesapám aztán ezt a kis boltot irányította. És tudod miből van a Lébus név?

Tényleg, honnan van?

A monarchia alatt minden zsidónak és ma is többnyire két neve volt. Egy a hivatalos, és egy, amelyet a családon belül használtak. A nagyapám neve Lébi volt és mivel Pereden mindenkinek volt és van ragadványneve, ebből lett a Lébus. (Zsidóknak a vezetékneveket II.József tette kötelezővé, amely után fizetni kellett, attól függően, milyen hosszú volt. Ezért a legtöbb közép-európai zsidó vezetéknév német és egyszótagú- Kohn, Grün stb.)

Mindkét szülő Holokauszt túlélő volt?

Igen. Az édesapám és a nagyapám peredi származásúak voltak, de azelőtti ősöket nem tudom. Édesanyám tallósi származású volt. Ő túlélte Auswitzot. Viszont apám első felesége és egyik lánya nem. Az édesapám 4 éven keresztül munkaszolgálatos volt. A háború után ismerkedtek meg.

A szülei emlegették ezeket a borzalmakat? Voltak peredi családok, akik a vészkorszakban embertelenül viselkedtek?

Apám szűkszavú ember volt és nem sokat beszélt erről. De amit tudok, hogy a perediek nem voltak különösen felbújtva ellenünk. Személy szerint senki sem támadta őket.  Persze a kakastollas csendőrök egy része szívesen végrehajtotta a parancsokat. Amikor apám visszajött, akkor csak üres házat talált. Elkezdett kérdezősködni, hol lehetnek a bútorok. Volt aki visszadta magától, volt, akitől erélyesebben kellett visszakövetelni. A háború előtt 60-80 zsidó család lehetett, a háború után 10 család, ha visszajött, de ezek mind kivándoroltak és 1949 után már csak mi maradtunk a környékbeli falukat is beleértve.

Milyen gyerekkori emlékei vannak a faluról?

Emlékszem, hogy amikor elvették az üzletet, akkor mindent kiszámítottak. Az üzlet értékét, a raktárkészlet értékét, de mire fizetni kellett, addigra jött a pénzreform és nem sok maradt belőle. Annyi jutott, hogy vettek egy kis biciklit. A környéken a leggazdagabb gyerek voltam, mert csak nekem volt kis biciklim. A környékbeli, főszegi gyerekekkel nőttem fel. A harangszóra én is hazamentem, mint mások vagy húsvétkor együtt jártam velük öntözni. Ha hazamegyek, ma is meglátogatom őket. Közel laktunk a templomhoz, és annak ellenére, hogy zsidók voltunk, jóban voltunk a mindenkori plébánossal. Én is, anyám is gyakori vendég voltunk náluk. Ez olyan világ volt. Ha az embereket „ütik”, akkor jobban összetartanak. Nálunk minden héten nagy kártya partik voltak. Ott aztán ment a politizálás, de soha semmi nem került ki.

Ha jól tudom, akkor Ön emigrált. Amíg otthon élt, addig mivel foglalkozott?

A házasságkötésem után Sellyén éltem 14 évig. Itt üzletvezető voltam a mostani Lux Jednota boltban (Sellyén, a híd lábánál). Akkoriban „Céčko“-nak vagy „Slniečko”-nak hívták. Sikerült jó kapcsolatokat kiépítenem, ami a szocializmusban a legfontosabb volt, így a környéken a legjobban ellátott üzlet volt. Mindenki oda járt vásárolni. Aztán 1985-ben elmentünk Jugoszláviába szabadságra, és ott az ENSZ helyi irodájában menedéket kértünk, majd ENSZ es a HIAS segítségükkel kijutottunk Amerikába, ahol további 3 hónapig támogattak minket.

Meglehetősen jól élt, akkor miért döntött az emigrálás mellett?

Amikor az ENSZ-nél megkérdezték, hogy mégis miért akarok elmenni, egy dolgot nem lehetett mondani, méghozzá azt, hogy a szegénység miatt. De tény, hogy egyéni szabadság sem volt. Annyi energiát éreztem magamban, hogy a világot meg tudtam volna váltani. Úgy gondoltam, hogy több van bennem, többet akartam nyújtani magamnak és a családomnak. A személyi szabadsággal összefügg a vallási szabadság is. A háború után sok minden megváltozott. Akik nem lettek elhurcolva, azoknak is új közeget, szabályokat kellett megszokniuk. Pereden is a kitelepítés sok családot kettészakított. Az én esetemben még nehezebb volt ez a családi veszteség. Apám első felesége odaveszett, de volt egy lánya, aki túlélte a borzalmakat. A nővérem 1949-ben kivándorolt Izraelbe, de mivel Csehszlovákia 1967-ben megszakított minden kapcsolatot a a zsidó állammal, nem találkoztunk soha. Ehhez 34 évnek kellett eltelnie.

Könnyű út vezetett Amerikába?

Amerika tényleg a lehetőségek hazája és a pénz majdnem az utcán hever. Persze voltak nehézségek. Elsősorban nyelvi nehézségek. Ironikus volt, hogy otthon eredménytelenül nyomták belénk az oroszt, aztán Amerikában az orosszal lehetett boldogulni, a sok oroszországi zsidó bevándorlónak köszönhetően, akik támogattak minket. A későbbiekben egy idősek otthonában konyhát vezettem. Több munkám is volt egyszerre, hogy életszínvonalban utolérjük magunkat, hiszen két bőrönddel mentünk el. Iskolába is jártam, hogy legyen amerikai végzetségem is – papírom arról, hogy vezethetem a konyhát.

A családjával Chicagóban élt?

Mindvégig a városban és annak környékén éltünk. Van egy fiam meg egy lányom és 7 unokám.

Az szép.

Ez hozzáállás kérdése és ezt hiányolom Szlovákiában és Magyarországon, hogy nem gondolnak arra, hogy mi a nemzet jövője. Nem az a fontos, hogy mi folyik a tőzsdén, hanem hány gyermek lett felnevelve. A Bibliában is benne van, ha az emberek nem tartják fenn a neveket, a szokásokat és a vallásukat, akkor elvesznek. Egy másik nemzet elnyomja vagy átveszi őket. Az Ótestamentumban József példája, aki 11 testvérével kiment Egyiptomba és ott éltek kétszáz évig és eközben nemzetté fejlődtek. Mindez csak úgy lehetett, hogy megtartották a tradíciókat és összetartottak és szaporodtak. De ez az emberektől függ. A pénzcsinálás  a nemzet jövőjét nem oldja meg, valamiről mindannyiunknak le kell mondanunk a közösért, nemzetért a jövőért.

Tervezi még, hogy hazalátogat?

Ugyan 65 éves vagyok, de szeretnék. A zsidó kultúrában nagyon fontos az ősök tisztelete. A szüleim már Galántán vannak eltemetve, de mindig elmegyek a peredi zsidó temetőbe, mert ott nyugszik a nagymamám. Csak körülbelül tudom, hol lehet, mert a temetőt a ’80-as évek elején felszámolták és ma park. Szerintem rajtam kívül más nem is jár oda, hiszen utoljára a ’40-es években temetkeztek oda. Egyszer  a nővéremmel közösen is jártunk Pereden. Mesélt a háború előtti faluról, házakról, utcákról. Akkor meglátogattuk a nővéremmel egykorú ismerősöket. Én is meglátogatom a saját ismerőseimet. Volt, hogy bementem egy rég nem látott ismerőshöz, nem ismert meg, aztán megmutattam egy öreg fényképet, megismert és sírtunk , nevettünk és emlékeztünk. Volt, hogy az unokaöcsémmel, aki csak 2 évvel fiatalabb nálam, jártuk a falut, mert szerettem volna bemutatni, honnan származunk. Közben bementük az öregekhez. Horváth Irma néni meglátott, egymás vállára borultunk, sírtunk egyet és mentünk tovább. Ott újabb gyors „Hogy vagy?” és megint tovább. A legutóbbi hazaúton a Bende családot látogattam meg. Régi ismerősök, fiatal korunkban annyi mindent együtt szerveztünk, csináltunk. Színházat, bálokat, táncot. Volt, akire nem is volt idő. Szabó Anna megüzente, ha újra otthon járok, álljak meg. Engem a múlt ezzel a faluval és az idősebbekkel mindörökre összekapcsolt.



Kovács Zoltán

Egész nevén Kovács Zoltán. 1977-ben született, a nyitrai Mezőgazdasági Egyetemen tanult. Szabadidejében a pered.info-t szerkeszti.